Kedves verseim - saját fordításomban
11-20.

LEGKEDVESEBB ÁLMOM
Paul Verlaine


Sok álmom ugyanaz: furcsák és áthatók.
Ëgy ismeretlen nő; szeret és szeretëm,
Sohasëm másmilyen, s nëm ugyanaz sosëm
Egészen, és szeret, s érti, milyen vagyok.

Mert ő érti. Neki a szívem nëm titok,
Jaj, csak neki, neki átlátható szivem,
Jaj, csak neki. Sírván nyújt enyhülést nekëm,
Ha sápadt homlokom verejtéke csorog.

Barna-ë, szőke-ë, vagy vörös? Nëm tudom.
A neve? Az szelíd s zëngő, úgy gondolom,
Mint kedvesünké, kit az Élet eldobott.

Tekintete olyan, akár a szobroké,
Hangja csëngése oly messzi, súlyos, nyugodt,
Mint régën hallgató szeretëtt hangoké.


51. DAL
C. Valerius Catullus
(Sapphó 33. után)

Nékëm ëgynek látszik az istenëkkel,
nékëm istent mëghalad -- ez ha nëm bűn --
az, ki folyvást szëmben ül és rëád néz
----s hall szakadatlan,

hogy nevetsz édës nevetéssel; engëm
ép eszemtől foszt, nyomorultat, ez mëg,
hisz szavam sincs, Lesbia, már mióta
----láttalak, ëgy sëm,

béna nyelvem, csordul a tagjaimban
könnyü láng, csëngnek füleim magukban
zúgva, látásom beborítja kettős
----éjszaka árnya.

A henyélés mëgnyomorít, Catullus,
a henyéléstől szökik égre vágyad;
a henyélés városok és királyok
----tönkretëvője.


CARMEN
Attilae József

I

Sedeo coruscis in rupibus.
Aura levis
novae aestatis flat prandio
tepido lepido similis.

Cor consuefacio silentio.
Est facile --
Quae evanuere, glomerantur huc,
manus demissae sunt, caput
est pensile.

Iubar video montis --
lumine frontis
tuae coruscant folia.
Non per viam, non itur;
flectitari videtur
vento tunica.
Pronasque nuere frondibus
comas video sub fragilibus,
mammas tuas mites tremescere,
et ut defluit Szinva rivulus,
en rursus in teretibus
calculis albis intuor
evanidos risus emergere.

II

O quantum amo te, quae profundum
cor resonandum atque in eo
insidiantem solitudinem
astutam curasti cavo
omnemque mundum.
Sicut cataractes suum clangorem,
relinquis me silentioque abis,
egoque vitae inter culmina vocem
iuxta longinquum tollo et eiulo,
singulto, in terra et caelis resono
amari te, noverca, quae paris!

III

Amari, ut matrem a pueris,
ut altitudines mutis cavis,
amari, ut lumen atriis,
spiritu flammam, requiemque carne;
ut mortalis vita hominis
ametur, dum Orci capiantur parte.

Verbaque omnia, risus, nutus tui
tenentur, ut solo cadentia.
Ut aera corrodit vis acidi,
rosere in mentem te sensus mei,
venustae forma rei,
replet essentiam omnem vis tua.

Et crepitando momenta vadunt, cedunt;
tu in auribus sedes muta.
Stellae arserunt et ceciderunt;
tu in oculis restas una.
Sapor tuus -- antri silentium --
frigidus replet os meum,
apparitat manus tua,
venarum bella retia
per poculum.

IV

O qualis ergo sum materia,
quem findat fingatque oculus tuus?
Lumenque quale, qualis anima,
qualia monstra mirabilia,
qui carnis fecundae declivia
visem nihili in nube pervagus?

Et intellectus verbo uti patet,
In arcana eius me iter deferet!...

Sicut rosae, sanguinis ita cursus
perpetuo tremit.
Portatur sempiternus fluxus,
ut vultu amor tuo ardere velit,
benedictusque fructus tui sit
ventris, texae sensibiles
per cuius humum radices
hic intus nexae graciles
nodos plectant, gemmas evolvant,
ut agmen suci in cellulis pares,
ut pulmonis frondentis frutices
laudem suam susurri vortant!
Beate it aeterna materia
in te per canalia viscerum,
vitam frugalem promit scoria
in fonte ardenti renum strenuum!
Colles clivosi in te resurgunt,
tremorem in te sidera fundunt,
lacus moventur, machinae aguntur,
viva milia congeruntur,
----musca,
----labrusca,
crudelitas et simul bonitas,
sol atque obscura lux nitet Borealis --
tuae vagatur per interna carnis
inconscia sibi Aeviternitas.

V

Ut sanguis cum coiit
ted ante cadunt
haec verba mea.
Vita balbutit,
leges modo verba clara sunt.
Sed in diem quae me reperiunt,
impigra viscera iam incipiunt
silentia sua.

Interdum clamitant --
per milies milies bis mille
hominum te respexit ille,
tu sola, tenera
cuna et sepulcrum, cubilia
viva, accipe illum!...

(Quam arduom est Eoum caelum!
Legio in eius aere micat.
Oculos laedit lumen magnum.
Sentio de me actum esse iam.
Desuper, ecce, cor ipsius
meum crepitat.)

VI
(Cantiuncula adiecta)

Feror tramine, quaerito te,
forte hodie iam invenio te,
forte oris flamma residebit,
forte vox repressa haud tacebit:

"Calida garrit, fac laveris,
ecce mantele, fac sicceris,
caro assatur, famem restinguet,
lectum, ubi cubo, tibi pandet."


AZ AKASZTOTTAK BALLADÁJA
François Villon
Sírfëlirat balladaformában, melyet Villon magának és társainak írt, arra várva, hogy fëlakasszák őket

Embërtestvérëk, utánunk kik éltëk,
Në légyën hozzánk durva szívetëk.
Szëgény miránk ha szánakozva néztëk,
Isten irgalmát inkább nyeritëk.
Öten-hatan lógunk itt, nézzetëk:
A test, amit tápláltunk (túl sokat),
Már rég mëgemésztődött, mëgrohadt,
S mi puszta csontok, por és hamu lëttünk.
Në nevesd, bárki légy, e sorsokat,
----De kérd Istent, hogy fëloldozza lelkünk!

Testvér, szólítunk: bár bírók itéltek
Halálra minket, mëg në vessetëk.
Hiszën tudjátok, hogy a józan észnek
Híjával vannak ëgyes embërëk;
Szűz Mária fiától kérjetëk
Mëgbocsátást, hogy minket, voltakat
Kegyelme várjon, mely ki nëm apad,
Pokol villáma ellen pajzs fëlëttünk.
Në bántson sënki minket, holtakat,
----De kérd Istent, hogy fëloldozza lelkünk!

Eső mos, áztat, feketére égtek,
Mëgasztak a napon e tëtemëk,
Hollók, szarkák szëmöldökünkbe téptek,
Szëmünk helyén kiásott üregëk.
Nincs nyugtunk, nëm ülünk ëgy përcre mëg:
Erre-arra, amint a szél szalad,
Kedvére, ëgyre forgat, rázogat.
Madárcsőrtől lyukas, mint gyűszű, testünk.
Në légy a sorstársunkká jómagad,
----De kérd Istent, hogy fëloldozza lelkünk!

Jézus Hercëg, mindën igád alatt,
Azért urunk Pokol në légyën, add:
Në këlljën ottan mëgfizetni tëttünk.
Embër, gúnynak hely itt már nëm maradt,
----De kérd Istent, hogy fëloldozza lelkünk!



VINCENTIBUS SALUTEM
Andreae Ady


Nolite conculcare nimis,
Nolite conterare nimis
Nostrum infelix, pulchrum carens cor
sanguine, ecce quod volare vult.

Ungarus infelix populus.
Seditione vixit -- Bellum
Allatum est Monstrum medicum malis ab
Exsecratis in tumulis suis.

Castra nostra obtunse murmurant.
O recordantes quot sanguinis,
O cryptae atroces lugentes,
Feretra sunt ante vos, feretra.

Nos insani terrarum eramus,
Consumpti Ungari miseri.
Et nunc venite, victores:
Vincentibus salutem!



A HOLLÓ
Edgar Allan Poe


Hajdan éjjel, bús időben fájva, fáradtan tünődtem
Furcsa, régi könyvekën -- dús elfelejtëtt monda-tár;
Bólogattam félig alvón, s hirtelen koppant az ajtóm,
Gyëngéden toppant az ajtóm: tán valaki erre jár.
"Koppant -- így mormogtam -- ajtóm, tán ëgy vendég erre jár.
----Nëm lësz itt más sëmmi már."

Ó, milyen tisztán emlékszëm: ëgy sivár decembër-éjën
-- A haló parázs fényében árnyak szellemtánca jár --
A rëggelre vágyva vágytam, könyveim bújtam hiában,
Búmra enyhet nëm találtam -- hisz Lënóra veszve már --
Ritka, csillogó Lënórám angyali kar várja már --
----Itt többé nincs neve már.

Bíbor függöny búsan lëbben, selymësen rëszketve rëbben,
Borzongás fog el s szorongás, sosëm érzëtt szörnyü pár;
Hát csak állok ëgyre kérve szívem, higgadjon lë vére:
"Tán ëgy vendég kéri kérve, nyíljék ajtómon a zár --
Késő órán kéri kérve, nyíljék ajtómon a zár --
----Ez lësz az, más sëmmi már."

Ekkor elszánt lëtt a lelkëm, "Uram vagy hölgyem -- feleltem --,
Szívből kérëm, mëgbocsásson" -- többé nëm habozva már.
"Bóbiskoltam félig alvón, s oly halkan koppant az ajtóm,
Oly gyëngén toppant az ajtóm, nëm hittem -- tagadni kár --,
Hogy betoppant Ön" -- s az ajtót fëltártam, tagadni kár --
----Éj volt kinn, más sëmmi már.

A sötétbe messze nézve álltam álmélkodva, félve,
Sosëm mert reményt remélve álmodtam, kétkëdve bár;
Ám a csönd széjjel nëm oszlott, és a némaság së foszlott,
Csak e szó: "Lënóra?" szólott, suttogás, mely messze jár,
Én susogtam, hogy "Lënóra", és a visszhang messze jár --
----Ennyi, nincs több sëmmi már.

Visszafordultam szobámba, lelkëm égëtt, mint a lámpa,
Újra hallom, koppanás jő, kissé több a hangja már.
"Nëm más adja -- mondtam -- itt a zajt, bizonnyal a spalëtta;
Nézzük mëg hát, mi van itt, a rejtély milyen kulcsra jár --
Szívem, hallgass përcre, nézd, a rejtély milyen kulcsra jár --
----Szél zúg, nincs itt sëmmi már!"

Ablaktáblámat kitártam, s billentve s bólintva bátran
Büszke Holló lép be rajta, szent őskorból jött futár.
Nëm köszönt és mëg së torpan, pillanatra nincs zavarban,
Csak mëgül nagyúr-modorban, ajtómnál gubbasztva vár --
Ajtómnál a Pallas-szobron ül mëg, ott gubbasztva vár --
----Gubbaszt, ül -- más sëmmi már.

Csak mosolyra csábul erre méltóságától az elme,
mit visel zord, büszke díszül az ébenszínű madár.
"Bár bögyöd tépve s cibálva, biztosan nëm vagy të gyáva,
Zord lidérc, ős Holló, járva partod, hol az éj sivár --
Nagyságos neved mi Plútó partján, hol az éj sivár?"
----Mond a Holló: "Sohamár."

Csak csodáltam: jó a válasz, mit felelt a rusnya szárnyas,
Bár az embër itt jelëntést, értelmet hiába vár;
Mert tagadnunk ezt hiában, nëm volt része ily csodában
Embërnek, hogy ajtajában mëgült volna ëgy madár --
Mellszoborra ajtajában nëm ült állat, sëm madár
----Ilyen névvel: "Sohamár."

Ezt az ëgy szót szólja, lelke mintha ez ëgy szóba' lënne,
És a Holló ëgymagában csöndes szobron ülve vár.
Aztán hangot már nëm ejt ki, még a tollát sëm rëbbenti --
Szám a szót motyogva ejti: "Más barát mind messze már --
Rëggel ő is messze száll majd, mint reményëm messze már."
----Erre így szólt: "Sohamár."

Mily találó szóval törte mëg a csöndet! Mëglepődve
Szóltam: "Ez szókincse nyilván, szája csak e szóra jár,
Mert kegyetlen vésztől sújtva ëgy nyomorult gazda újra
És mëgújra fújta, fújta, nëm volt más nótája már --
Míg reménye gyászdalának ez maradt bús terhe már,
----Hogy Soha, sohamár."

Ám a Hollótól az elme csak mosolyra csábul ëgyre,
Görgő párnás-székbe' nézëm: Holló, Pallas, porta, zár;
Fejem bársonyára hajtva gondolat jött gondolatra:
Mért károg e végzet-adta zord és rusnya ősmadár --
E lidércës, ösztövér, vad, végzet-adta ősmadár
----Mért így károg: "Sohamár?"

Töprëngésben elmerülten ëgy szót sëm szóltam, csak ültem,
Míg a szárnyas szëme szívem mélyén izzott, tűzsugár;
Ezt-azt fontolgattam ülve, kényelëmben elterülve,
Párnám bársonyára dűlve, lámpafény hol fël-lë jár --
Mályvaszín bársonyra dűlve, lámpafény míg fël-lë jár,
----Ő nëm lësz itt, soha már!

S úgy tűnt, hogy szëráfok lába láthatatlan a szobába
Lép, s himbálják füstölőjük; këlt nehéz, dús illatár.
"Isten ad -- sírtam --, të árva, küld nepenthét mëgnyugvásra
Angyallal -- szíved në rágja Lënórád emléke már.
Volt Lënórád, ó, në rágja szíved; a nepenthe vár!"
----Mond a Holló: "Sohamár."

"Látnok, átkos lény! -- kiáltok -- holló? ördög? ámde látnok!
Küldött légyën bár Kísértő, szél vert légyën partra bár,
Elhagyatva, ámde bátran, elvarázsolt puszta tájban,
Itt ez iszony-járta házban -- mondd mëg, esdëk, vár-ë, vár
Balzsam énrám Gilëádban? -- mondd, esdëk, szólj végre már!"
----Mond a Holló: "Sohamár."

"Látnok, átkos lény! -- kiáltok -- holló? ördög? ámde látnok!
Gyász-terhelte lelkëm ëgyszër, messze Édën hogyha vár
-- Mondd, mely ránk borul, az égre, s kit imádsz, az Úr nevére --,
Még az angyal-karba lépve ëgy szent lányt karjába zár --
Ki hallgat Lënóra névre, ritka fényt karjába zár?"
----Mond a Holló: "Sohamár."

Jajdulok fëlszökve: "Mondjad, ördög, holló, búcsuszódat!
Mënj viharba vissza, Plútó partján, hol az éj sivár!
Éj-tollad së hagyd emléknek és hazug szavad jelének!
Szállj szobromról, hagyd mëg épnek magányom, s ajtóm kizár.
Vidd szivemből csőröd, árnyad ajtómról, amely kizár."
----Mond a Holló: "Sohamár".

És a Holló mëg së rëzzen, ül csak végeérhetetlen,
Ajtómnál a sápadt Pallas-szobron ëgyre, ëgyre vár;
És meredt szëmének lángja szunnyadó démonnak álma,
Úgy veti árnyát a lámpa, padlón omló fénysugár,
Lelkëm nëm bocsátja árnya, padlón hömpölygő köd-ár,
----Nëm bocsátja -- soha már!



PSALMUS XC
Alberti Molnár de Szencz
qui Theodorum Bezam secutus est


In Te sperando a generatione,
Domine, domum Te nostram duximus.
Necdum creatis quibusquam montibus,
Neque formatis aut caelis aut orbe
Fuisti et es, Deus potissime,
Et Tu manebis omni tempore.

Hominem quemque sinis mortem obire,
Humano toti generi qui dicis:
"Ex pulvere facti in pulverem sitis."
Nil plus coram te valent anni mille,
Dies hesterna quam praeterita,
Aut noctem longa quam custodia.

Eos exstingui repente pateris,
Somnii ut exin dilapsuros visus,
Simulatque est vir somno suo excitus,
Prati aut flosculos virentes ut sinis
Celeritate cum magna arere,
Mane florere, die flaccere.

Domine, si nos feris cum furore,
Sub terram trudit nos mors repentina.
Nos horrificat severa tua ira
Positis delictis coram tuo ore.
Iniquitates praefers occultas,
Tuo in conspectu statuis multas;

In ira tua dies vitae nostrae
Tam repentini deficiunt omnes,
Ut semel dictas ventus aufert voces.
Quae sunt concessae, producuntur horae
Nobis ad annos septuaginta;
Si ad summa tendunt, sunt octoginta.

Et si aliquantum fuerunt hi grati,
Labor et dolor amplius eorum:
Vitae dulcores universi ablati
Praeteribunt, ut umbra somniorum.
Quis novit solus sed iram tuam?
Qui veretur tuam potentiam.

Denique edoce nosmet propitius,
Ut brevitatem vitae perferamus,
Ut sapientes tempora geramus,
Convertere ad nos, o Domine Deus.
Miseros nos esse usquequo sinis?
Misericors sis in servis tuis!

Reple nos mane misericordia
Tua degendo pro die iucundo,
Aggravet nulla nos sollicitudo.
Consolare nos cara cum gratia,
Averte tuum furorem a nobis,
Quo flagellamur saeculis longis.

In servis tuis ostende vim tuam
Horum in filiis gloria praeditus,
Potestatem ut cernamus magnificam,
Domine comis, misericors Deus,
Res omnes nobis verte, cura, age,
Manuum nostrarum opus dirige.


SUB MONTE SIONE
Andreae Ady


Cucurrit, pressus flavit hirta ex
Barba diva algens candida
Diu oblitus meus Dominus
Mane autumni caeco, umido
Sub monte Sione aliqua.

Notis rubris sertam gerebat
Campanam magnam, ut palliam,
Maestus, tritus senex Dominus.
Tundens pulsabat campanam
Ad Rorate atque nebulam.

Manu trementi habebam taedam,
Pannoso spiritu Fidem,
In mente iuventus prisca erat:
Olfaciebam tunc Deum,
Requirebam nescioquem.

Me mansit sub Sione monte,
Saxa ardebant flagrantíâ.
Pulsabat campanam Ille et mulsit
Me, fletu perfudit meum os,
Bonus senex, cum gratia.

Manus nodosas sum osculatus
Lamentis meditans senîs:
"Senex pulcher, quid nomen habes,
Quem tot vocabam precibus?
Heu, heu, mi in mentem non venis.

Mortuus -- eram qui damnatus
In vita -- adeo iam, ecce, Te.
O scirem pueriles preces!?"
Et me tristis spectabat Is
Pulsans campanam assidue.

"O nossem illustre tuum nomen!"
Manebat Is; dein fugiens
Scandit. Psalmi eius cuncti gradus
Funebris tactus. Sedeo
Sione ego sub monte flens.



LXVI. SZONETT
William Shakespeare


Fáraszt mindën, hívnám halál nyugalmát --
Látván az érdemët, mely ëgyre koldul,
S a hitvány sënkik cifra vígadalmát;
S a tiszta hit tagadva nyomorultul,

S arany tisztësség, rútul mëggyaláztak,
S durván ringyóvá tëttek, szűz erény,
S igaz tökély, jogtalan mëgaláztak,
S erőt lëgyűrt botló, tétova kény,

S tekintély tëtt zablát szájára műnek,
S bolond lëtt bölcs fölött az ellenőr,
S az ëgyenëst csúfolták ëgyügyűnek,
S a jó fogoly, s a rossz a börtönőr --

----Fáraszt mindez, mënnék már másvilágra,
----De ha halnék, szerelmem lënne árva.



PONTUS AD RUPEM
Catharinae Orosz

En, Aequor ego
Triste, Gigas
Frigidus
Truxque procellis --
Rupes saeva tu.

Meas tibi nunc
Circumdabo undas,
Tibi ut vestes indam spumas,
Marmoreum obruam corpus
Basiis salis...
----...taces.
En tecum remanens
Usque impetam te
Tot milibus annis,
Arenam in tenellam
Dum diluaris,

Ut una simus
----carne,
Possimus aevo fluxo
Simul constare,
Carissime!