Kedves verseim - saját fordításomban
91-100
LÍRAI RÉSZLETËK DRÁMÁKBÓL ÉS ËPIKUS MŰVEKBŐL


SOLILOQUIUM NOCTIS
ex actu V fabulae Csongor et Tünde
Michaelis Vörösmarty

NOX
Tenebrae et nil fuere: ego fui
Deserta, inculta vivis Nox tacens,
Et Lucem filium in lucem edidi.
Et de meo surrexit ventre lux
Potenti splendore, omnes desitos
Tremefecit Nili vastos locos,
Et Universum, monstrum centiceps
Processit immane. Astra lunaque,
Caeli miracla, stellae erraticae
Factae immensos per fines aetheris.
Quies vetus soporis desiit,
Mota est materia, egit vis nova,
Et actione et motu ditius
Repleti inanes fines, tempora,
Luctando diviserunt iam mare
Et terra regnum semoti aërís,
Marisque demptis undis, quod modo
Obsesserat furens, risum tulit
Caelum de eius profundis turbidis;
Pulchra et iucunda sponsa, flammeo
Florum vestita terra est. Incipit
Moveri pulvis - bestia et caput
Regale, inflatus spiritus luto,
Homo est factus, propagat saeculum
Pium et fraudans, letale, idem decor.
Tenebrae sunt et nil: ego ecce sum,
Lugubris Nox a luce perfuga. --
Vermis, momenti bulla, deperit
Neque aevum est exsistentiae datum.
Non salvant alitem ala, bestiam
Ungues, superbam cortice arborem
Demoliunt saeclorum pondera.
Scaturrit lucis flumen, spiritus
Humanus, universum magnum ubi
Renidet. Gaudio haud effabili
Caelum et terram miratur et stupet;
Iuventus sed repente defluit,
Post nonnullos aestus iners senex,
Dein — non est, qui non fuit, muscae ut genus.
Vivens inexstincta cupidine
Scrutat, scit, somniat, sudat, sapit;
Manu mortali ' immortale opus
Putat movere se, et cum decidit,
Sepulcra opus superbiae tegit,
Supra ossa montes marmoris nitent,
Signorum milibus splendentium
Valori mente stela ponitur.
Sed stela ubi cadit, signum, lapis,
Cum terra non erit, defit mare,
Dies dilabentes cursu suo
Defessi corruent, peribit et
Ruinis Universum hoc ultimis,
Uretur in tenebris pulchra lux;
Ubi incepit, ibidem finiet.
Tenebrae et nil erunt: ego ipsa ero
Deserta, inculta vivis Nox tacens.


MACBETH UTOLSÓ MONOLÓGJA
Macbeth, V. felvonás 5. szín
William Shakespeare

MACBETH
A holnap, és a holnap, és a holnap,
aprókat lépve, napról napra kúszik,
mëgíratott időnk végpërceig;
s mindën tëgnap fénye kísért hülyéket
halál porába. Hunyj ki, gyërtya, hunyj ki!
Az élet bolygó árnyék; rossz ripacs,
A színpadon feszít s ágál ëgy órát
S aztán ki sëm hall róla; ëgy mese,
Mit ëgy bolond mesél, üvöltve őrjöng,
S értelme -- sëmmi sincs.


A DÉMON BEMUTATKOZÁSA
A Démon I 10, 5-45.
Mihail Jurjevics Lermontov

Én az vagyok, éjféli csëndbe'
Kinek beszédjét hallgatod
S a gondolatja súg szivedbe
S a bánatát bogozod ëgyre
S képét álmodban láthatod.
Vagyok, kinek alig kifeslëtt
Reményt nézése összedúl,
Vagyok, kit sënki nëm szerethet,
S rám mindën élők átka hull.
Mi nékëm tér s évek futása?
Ostor földi szolgák fölött,
Szabadság és tudás királya,
Éggel-vívó terëmtés-átka,
Nézd, lëborul lábad előtt!
Szerelmemnek csöndes fohászát
Elgyëngülten hozom nekëd,
Szívemnek első földi gyászát,
Hozom első könnyeimet.
Hallgass mëg, szánj mëg! Ha kivánnád,
Hogy égbe törjek, vágyva jót,
Ëgy szóddal fordíthatsz të arra.
S mint szent fátyollal, eltakarva
Szerelmeddel állnék mëg ott,
Új angyal új fénysugarakba'.
Ó, csak hallgass mëg engëmet,
Szolgádat, ki tégëd szeret!
Alighogy láttalak, titokban
Mëggyűlöltem hatalmam nyomban
És halhatatlan éltëmet --
Önkéntelen mëgirigyëltem
E hitvány földi örömet.
Kín volna másképp, mint të, lënnëm,
S iszonyat lënnëm nélküled.
Váratlan, vértelen szivemben
Fény izzik újra, eleven,
S mint kígyó éled, kínja rëbben
Régvolt sebëm mélyeiben.
Nélküled végtelen valómnak,
Mi haszna örök birtokomnak?
Zëngő érc, cimbalomzene,
Üres templom, nincs istene.


MARGIT DALA
Faust, I. rész, szín: Börtön
Johann Wolfgang von Goethe

A ribanc, az anyám,
Aki így elemészt!
A kóklër apám,
Ki mëgësz, mëgemészt!
Pici húgom adott
Ëgy hűs zugot,
Csontom rejtvén oda --
Most erdei szép madárka vagyok.
Szállj tova! Szállj tova!


ANTIGONÉ SIRATÓJA
Antigoné, 806--881.
Sophoklés

1. STRÓFA
Tekintsetëk hát ide, honfitársak:
vég-utamon mëgyëk,
a végső sugarát a nap
rëám most veti s soha már
többet, ám a mindënëkën
közös Hádés élve terël
az Acherónnak
partjára, s lakodalmam
sincsën, s nëm is dalol álom sëm
nászi szobámban,
mert nékëm az Acherón lëszën férjem.
KÓRUS
Hát nëm dícsérve magasztal a hír,
míg a halál odvához közelítsz?
És nëm keserű kór sújt lë rëád,
s nëm kard vasa adja ki bérëdet, ám
a magadra szabott sorsba' të mégy csak
Hádéshoz holtan is élve.
1. ANTISTRÓFA
Hallottam én már, hogy a Tantalosnak
lánya hogyan veszëtt
gyászosan Sipylos hëgyén,
a kő-sarj befonta, akár
szívósan növő iszalag,
s az eső, míg sorvadoz -- úgy
tartja a monda --,
folyvást éri a hó is,
gyászban szëmöldöke mindig, s lënt
a hëgy is ázik:
ëgyforma sors, amely engëm elnyugtat.
KÓRUS
Mégis az ott isten s isteni sarj,
és mink a halandó embëri sarj,
és nagy dolog ám a veszendőnek,
hogyha az isten-sorssal közösen
él és azután közösen hal.
2. STRÓFA
Jaj, hát nevetnek. De atyámnak istenére!
Mért gyötresz, amíg előtted
és nëm a holtak
közt vagyok, ó hazám,
s ki dúskál a hazában?
Jajaj!
Dirké kútja, s szent síkja
Thébának, a sokkocsisnak,
tik vagytok az én tanúim, mint
ítéltek arra: nëm sirathat barát,
amíg e furcsa sírba
érkëzëm, s mëgásva börtönöm,
jajaj! nëm lakván
halandóval avagy halottal,
ki él s ki hal, társam ëgyikük sëm.
KÓRUS
Előre végig vakmerőn
ha hágsz Igazság lépcsein
fël, elesël, ó gyerëk, nagyon:
apád küzdelme lëtt a részed.
2. ANTISTRÓFA
Legkínozóbb bánatomat tapintja ujjad,
háromszor is elbeszélt gyászt:
sorsa apámnak
és az egész nemé,
hírës Labdakidáké.
Jajaj!
Anyjával nyugvó vakság,
s hogy hált nyomorult apámmal,
anyám a saját szülöttével.
Tőlük születtem ott, szërëncsétlen, én:
s velük lakozni most mëgyëk,
én elátkozott, én férjtelen.
Jajaj, testvérëm,
të baljós lakodalmat elnyert,
halottan ölsz mëg, ki élëk, engëm.
KÓRUS
Bëcsülni vágy bëcsűlet, és
hatalmat a hatalmasok,
de kiutat ëgyikük së lel,
s mëgöl, mely benned él, a lélëk.
VÉGSZÓ
Barát së, së siratóm, së nászom -
szërëncsétlen, a rëndëltetëtt útamon,
már sosë sorsom a fénynek e szent szëme, látni
sosë fogom, de visznek,
végzetëm mëgsiratatlan, szerettem së gyászol ëgy sëm.


MIMUS MORIBUNDORUM
ex scaena XI Tragoediae Hominis
Emerici Madách

CHORUS
Fac concinat iam sarculum,
Labora nunc, cras sera iam hora;
Post milia annorum etsi opus
Non finiet magnum, labora.
Cuna est sepulchrumque est idem,
Quod incipit cras nuncque finit,
Saturum semper esurit,
Cras surget quod nunc introibit!
(Campana funebris tunditur)
En clocca tinnit vesperi,
Imus quietum: opus peractum;
Quem lux nova ad vitam ciet,
Munus rursum hoc ordire magnum.
MIMUS
Peregi partes comicas
Non laetus, at laetificans.
CAUPO
Vinum suum quisque ebibit.
Hospes, dormi: nox decidit!
PUELLULA
Violae parvae veniere,
Novo cinis virebit flore.
HARIOLA
Adhuc scrutatores futuri,
Nunc connivent terrore cuncti.
LOVELLUS
Opum dives nunquam beatus --
Gratis quietem sum inde nactus.
OPERARIUS
Septimana acta, sabbato
Quieti fessum me dabo.
DISCIPULUS
E somnio miro excitus sum;
Ades, sopor, sequor te rursum.
MILES
"Macte esto" dixi mi, "probe!"
Pedem offendi in vili scrobe.
MERETRIX
Ardor fugit, fucusque est dilutus,
Hic algeo: num in imo est melius?
CAPITIS REUS
Manete, vincula, in vili luto,
Post has foras legem alteram puto.
PHARMACOPOLA
Falsa scientia fefellimus:
Nunc veritate omnes stupebimus.
EVA
Quid ante me ` hias, immense abysse?
Caligo non me deterret tua.
Fors incidet pulvis, terrae propago
Huius: transgressam me fert gloria.
Pandunt iter mihi ad sedem aeviternam
Genii carminis, iuventae, amoris,
Redit modo ad terram risus lubido,
Vultus forte illustrans iubare solis.
(Rica, stola in sepulchrum demissis gloriose ascendit.)
LUCIFER
Adam, novistin hanc?
ADAM
O Eva, Eva!


Initia et fines carminis epici
VESPERI TOLDIANI
Iohannis Arany

Naturae viventis iam caput canuit,
Folio in silva, e caelo pruinâ pluit,
Brevior, brevior solis fit meatus,
Et usque longius dormit pervagatus.
Quieti se extremis daturus finibus
Caeli "Vos exspecto" sic nutat senibus.
Multorum etsi senum capita tremiscunt,
At deinceps progressi pace requiescunt.

...

Tertioque die, vespere nubilo
Nicolaus Toldi est iam abditus tumulo,
Cui folia flava sic nemus antiquum
Aspersit caduca, ut luctus sui signum.
Non sepulcrum marmor aesve magna impensa:
Benedictus ipse signavit pro stela,
Palae dum submissae conisus restitit,
Sepulcrum recenti nive caelum obruit.


CLAUDIUS KIRÁLY MONOLÓGJA
Hamlet, III. felvonás 3. szín
William Shakespeare

CLAUDIUS
Ó, az én bűnöm vaskos, égre bűzlik;
Legősibb, első átok terhe rajta:
Testvérölés! - Imára nincsën
Erőm, szándékom s vágyam bár tüzes:
Nagy célomat nagyobb vétkëm lëgyőzi;
S mint ki kettős játékra kényszërült,
Habozva állok, merre kezdjem el --
S kudarc mindkettő. Mért, átkos kezem
Testvér-vértől ha kérges volna is --
A drága mënnyben nincs ëlég erő,
Hogy hófehérre mossa? Hát minek
Az irgalom, ha nëm, hogy szëmbenézzën
A bűnnel? s nëm e két dologra jó
Imánk: bukásunk mëgtorpantani,
S ha lënn vagyunk, bocsánatot szërëzni?
S fölnézëk; bűnöm nincs. De jaj! fohász mi
Segít rajtam? "Gyilkosságom bocsásd mëg?"
Az nëm lëhet, hisz most is birtokomban,
Miért gyilkoltam, mindën földi jó:
Saját bëcsvágyam, koronám, királynőm.
Ki zsákmányt mëgtart, nyer bocsánatot?
Elsiklik e világ romlott folyásán
A jog elől a bűn arany keze,
S gyakran látjuk, a törvényt mëgvëszi
A gaztëtt bére épp: de fönn nëm így van.
Ott nincs kibúvó, ott a tëtt saját
Mivoltában derül ki, s kényszërűlünk
Hibánkkal szëmközt s harapása közben
Magunk bevallani. S most? mit tëgyek most?
Próbáld ki, a bűnbánat mit tëhet!
De mit tëhet, ha nëm bánom a bűnt?
Ó nyomorult sors! ó halál-sötét szív!
Ó lépre csalt lélëk, ki vergölődve
Csak jobban mëgragadsz! Angyal, segíts!
Hajolj, nyakas térd; szív acél-idegje,
Lëgyél lágy, mint az újszülött ina!
Még mindën jó lëhet.
(Hátrál és lëtérdël.)
HAMLET
Most kipurcanthatom, imádkozik.
S most mëgtëszëm -- és így a mënnybe mëgy.
S így álltam bosszút én. Átgondolandó.
Ëgy gazfickó apám mëgölte -- én,
Ëgy szëm fia, a gazt ezért a mënnybe küldöm.
Nëm bosszú ez: fizetség s jutalom!
Apám dúsan s eltelve lepte ő mëg,
Virágzott mindën bűne, mint a május,
S hogy áll most sorsa, az ég tudja csak.
De mi ahogy képzëljük s jár eszünk,
Nehéz sora van -- s így, bosszút álltam én,
Úgy kapva el, hogy lelke tisztul épp,
Útjára készen, fëlszërëlve? Nëm.
Fël, kard; várj szörnyebb alkalomra të:
Mikor dühöng, vagy alszik részëgën,
Vagy ágya vérfërtőző kéje közt,
Hazárdjáték-, szitok- s afféle tëttben,
Minek üdvösség-íze csöppnyi sincs --
Sújts rá lë akkor: sarka égre rúgjon,
S lëgyën oly átkozott-sötét a lelke,
Mint a pokol, hová száll. -- Vár anyám;
De kín-éltëd csak kissé nyúlik ám.
(El.)
(A király fëlkel s előrelép.)

CLAUDIUS
Szavam fëlszáll, de lënn marad eszem.
Szó, ész nélkül - mënnyig nëm ér sosëm.


GLAUKOS AZ EMBËRI NEMRŐL
Ilias, VI 145-149.
Homéros

Nagyszivü Tydeidés, minek is kutatod születésëm?
Mint falevél születése, az embërnek születése.
Földre lëszórja a szél a levélt, de növeszti az erdő
újra virulva, mëgint a tavasz támad fël utána:
embëri nemzetség is emez nő, és amaz elvész.


A VÉGSŐ LÁTOMÁS
Isteni Színjáték, Paradicsom XXXIII 58—145.
Dante Alighieri

Mint az, ki álmot lát, mely ébredése
után csak érzést s benyomást hagyott,
a többi nëm tér vissza már eszébe,
én úgy vagyok: mint mindën, mëgfutott
a látomás, s szívemben csöppje csillan
az érzésnek, mi abból származott.
A hó a nap tüzén ilyképpen illan,
a szélbe szórt könnyű avarra vetve
így vész a jóslat, mit mond a Szibilla.
Ó legfőbb Fény, aki a földi elme
fölé magaslasz, csak kicsit mutassad
eszemnek újra, mi ott tűnt szëmëmbe;
nyelvemnek adj át annyi kis hatalmat,
csak ëgy szikrát a jövő nemzetének
őrizzën abból, mily nagy diadalmad:
ha ëgyszër emlékëmhëz visszatérnek,
s e verssorok kicsit magasba szállnak,
győzelmeid inkább szívükbe férnek.
Élësségétől az élő sugárnak,
mit átéltem, félëk, ha messze térül
szëmëm, lábaim útjuk vesztve járnak.
Emlékszëm: általa tudtam merészül
többet kibírni, míg szëmëm sugárát
kapcsoltam végtelen Erőbe végül.
Ó áradó kegy, örök Fény határát
ki által merte szëmëm fëlkutatni,
bár látó erőm adta mëg az árát!
S mindezt láttam saját mélyére hatni,
mert szeretettel ëgybe lëtt kötése
(a világban lapokra fog szakadni):
a lényeg, járulék s mëgjelënése,
s amit mondok, ennek, mint ëgy kohóban,
ëgységës fénnyé lëtt ëgyesülése.
S hiszëm, hogy láttam ëgybefont csomóban
az ëgyetemës formát: ezt kimondva
is épül szívem itt, ilyen távolban.
Jobban mëgdöbbent az idő e pontja,
mint a kalandból huszonöt évszázad,
midőn az Argo lëtt Neptunus gondja.
Így hát elmém csodálja, sosë fárad,
feszült, szilárd, úgy bámul lankadatlan,
s csodálni érëz ëgyre csak több vágyat.
Ilyenné válik e fényáradatban,
melytől mëgválni, más látvány ha hívja,
lëhetetlen, sosëm nyughat mëg abban;
mivelhogy ebben gyűlik össze mind a
jó, mely a vágynak tárgya; s kívüle
hiányos az, minek nincs benne híja.
S mesém már kurtább lësz annál, mire
emlékszëm, mint a gyermëk gagyogása,
kinek még ajka közt anyja csëcse.
Nëm mintha az élő Fénynek látása,
mely mindig az marad, mi volt előtte,
több, mint a szëm ëgy puszta pillantása,
de mert látásom ébredt nagy erőre,
az ëgyetlen látvány, lényëmbe nézve
s alakítva, magát belém gyötörte.
S a legfőbb Fény mély s tiszta lényegébe'
ekkor három gyűrű szëmëmbe ötlött
-- színére három, de ëgy méretére --,
s szivárványra szivárvány, tükröződött
ëgy a másban, s tűz volt a harmadik,
mely ebből s abból ëgyformán előjött.
Ó, érzésëmhëz a szó mily rövid,
mi gyënge! S az érzést ahhoz, mit láttam,
»kevésnek« sëm mondhatjuk, csak alig.
Ó örök Fény, mely nyugszik csak magában,
magát szëmléli önmagától értve,
saját szerelmében és mosolyában!
E körforgás, mi benned ébredt létre,
mint visszavert fény, úgy tűnik nekëm fël,
valamennyire szëmëimhëz érve,
önmagán belül, azonos színëkkel,
akár ha képmásunkra fëstve volna,
s így hatoltam belé egész szëmëmmel.
Mint ëgy földmérő, kinek az a gondja,
hogy a kört mérje mëg, de nëm találja,
honnét induljon, ëgyre azt latolja,
úgy voltam én ez újabb látomásra:
akartam látni, merre lelne helyet
s hogy helyëződik kör s a kép ëgymásra;
de erre már a tollamtól nëm tellëtt,
csakhogy belém mintëgy villám hasít
mëgrázva elmém, vágyam így betellëtt.
Mély képzëletnek nincs hatalma itt,
de mindën oldalról, mint kereket,
hajtja lelkëm velléit* s vágyait
Nap s csillag mozgatója, Szeretet.


*velle (latin): akarni.