Kedves verseim - saját fordításomban
31-40.

POST XX ANNOS
Iohannis Vajda



Ut Montis Albi glacies,
Non sol, non ventus cui nocet,
Non plus meum ardet cor tacens,
Quem amor novus non irritet.

Circa stellarum myrii
Micant certantes, me illicent,
Iactantur in me radii,
At non umquam me mollient.

Sed quondam si solus vagor
Per somnos nocte tacita,
Iuventae in lympha diva olor
Apparet imago tua.

Et, ut brumali nocte, vix
Tandem si ortus sol cernitur,
Albi Montis aeterna nix,
Meum cor sic incenditur.


ËGYEDÜL MËGYËK KI...
Mihail Jurjevics Lermontov



Ëgyedül mëgyëk ki én az útra,
Ködben fénylik kavicsa; az éj
Csöndes. Istent hallgatja a puszta
És a csillag csillaggal beszél.

Az egek be fënnköltek s csudásak!
Alszik a föld, mit kék fény borít...
Mért bennem e fájdalom s e bánat?
Várok én vagy bánok valamit?

Nëm várom, hogy bármit ád az élet,
Nëm bánom csöppet së múltamat;
Szabadúlást már s nyugalmat kérëk,
Mely felejtést adna s álmokat!

De në ott aludjam, sír-hidegben...
Örök álmom úgy lëgyën nekëm:
Életerő mellemben pihenjën,
S lélëkzet mozgassa csëndesen.

Éjjel-nappal halljam és figyeljem:
Szerelëmről édës hang dalol,
Míg örökkön ott zöldell fëlëttem
Ëgy sötét tölgy, s zúgva rám hajol.


BALLADA MARTHAE BONDÁR
Stephani Sinka



Pôpuli ad Crisiam septem,
Bondár Martham hoc abdit tegmen.
Nec virginem neque nuptam,
neque sponsam neque innuptam.
Quae secreto fuit amata,
ut secreto sit humata.
Piscatores excipient,
ne cernatur, vultum tegent,
vesperi oris fracta imago
obruetur pulvere atro.
Quotiensque palam premunt
pedibus, fossores gemunt.


AZ ASSZONYOK BESZÉLNEK...
Anakreónnak tulajdonított versëk 7.


Az asszonyok beszélnek:
Anakreón, öreg vagy,
ragadj kezedbe tükröt,
nézd mëg, hajad hiányzik,
a homlokod kopasz lëtt.
Én nëm tudom, hajam még
van-é, vagy elhagyott már;
tudom viszont, hogy annál
inkább való öregnek
s csak édësebb a játék,
a Sors mikor közelget.


KOLOMPOK
Edgar Allan Poe
I


Halld, a szán kolompja kong --
Ezüstkolomp!
Mily világot, mely derűt jósló dallamja mond!
Csëngve, zëngve, pëngve széjjel;
Míg a csillag pisla fénnyel
Túlragyog mënnyet tüzével,
Mily kristályos tiszta kéj!
Ád időt, időt,
Mintha versët, bűvölőt,
Áradó csilingëlésnek, melynek dús zenéje zsong,
Hol kolomp kong, kong, kong,
Kong, kong, kong --
Merre zëngve, merre csëngve kong kolomp.

II


Halld, lágy mënnyegző-kolomp --
Aranykolomp!
Mily világot, boldogságot jósló hangja mond!
Balzsam-szellőt ont az éj,
Összhangban csëng benne kéj!
Olvadó arany zene,
És összecsëng!
Száll a nóta, foly ki-be,
Míg a gerle csak les ëgyre hold fele,
Így merëng.
Ó, a cellák hangja bong,
Hogy bugyog harmóniája, túláradva zsong!
Hogy forrong,
Mint ujjong
A jövőn! Fülünkbe dong,
Révületje hogy borong,
S arra kerget, lëngve, csëngve,
Hol kolomp kong, kong,
Hol kolomp kong, kong, kong,
Kong, kong, kong --
Merre ëgybezëngve versbe' kong kolomp!

III


Halld, a félrevert kolomp --
Rézkolomp!
Mily mesét s mely rémületről forrongása mond!
Döbbenten lesi az éj,
Féltiben hogy rí: "Veszély!"
Rëttegéstől nincs szava,
Csak jajszója, jaj, jaja,
Nincs itt rënd,
Csak a tűznek irgalmáért jajgat, ordít könyörögve,
Tomboló süket tüzektől őrülten követelőzve,
Fëljebb, fëljebb, fëljebb szökve,
Elkeseredëtten törve,
Végső elszánással arra,
A sápadt holdudvarba
Most -- most vagy soha ülni lë fënt.
Ó, kolomp kong, kong!
Mily mesét félelme mond:
Nincs remény!
Csattog, kattog, döngve bőg!
És a rángó levegőt
Hogy mëgtölti, rëttenet hogy ül szivén!
Mégis érti fül mëg ész
Csattogásból,
Pattogásból,
Hogy dagad s apad a vész;
Tisztán fülbe-észbe zsong,
Hajbakapva,
Zajba csapva,
Hogy csökken s hogy nő a gond,
Mint csökken, mint nő haragja, úgy kong, kong, kong a kolomp --
Kong kolomp --
Kong kolomp, kong, kong, kong,
Kong, kong, kong --
Csattogással, kattogással kong kolomp!

IV


Halld, dörögve kong kolomp --
Vaskolomp!
Mily világ, mely ünnep ëgyhangú emléke zsong!
Míg hallgat némán az éj,
Mily komor bús szenvedély
Borzongat, rémít, ijesztő hangja bőg!
Torkát rozsda lepte el,
Mindën hang, mely benne kel,
Búg, zörög.
És ki húzza -- ó, ki húzza --
Ëgymaga, toronyba bújva
Űcsörög,
Húzza, húzza, húzza, dördül,
Ëgyhangúan, fojtva nyög,
Mint a kő a szívre gördül,
Oly dicsően, úgy görög --

Sëm nëm férfi, sëm nëm némbër --
Sëm nëm állat, sëm nëm embër --
Ördögök:
S a királyé a kolomp,
Húzza s kong, kong, kong,
Kong,
Himnuszt zëng a kolomp!
Szíve vígan úgy forrong,
Míg himnuszt ver a kolomp!
És ő táncol és visong;
Ád időt, időt,
Mintha versët, bűvölőt,
Míg himnuszt zëng a kolomp --
A kolomp,
Ád időt, időt,
Mintha versët, bűvölőt,
Míg dobogva kong kolomp --
Míg kolomp kong, kong --
Míg zokogva kong kolomp;
Ád időt, időt;
Húzza s kong, kong, kong,
Mintha versët, bűvölőt,
Így görög s úgy kong kolomp --
A kolomp kong, kong:
Így dörög s úgy kong kolomp,
A kolomp kong, kong, kong,
Kong, kong, kong --
Merre búgva, merre zúgva kong kolomp.


A FËLGÖNGYÖLÍTTETÉS
(81. szúra)
Muhammad Abu l-Qâsim b. `Abdillâh



Nevében Istennek, a Könyörületësnek, az Irgalmasnak.

Midőn a nap fëlgöngyölíttetik,
s midőn mindën csillag elsötétëdik,
s midőn mindën hëgy mëgrëndíttetik,
s midőn a vemhes teve elengëdtetik,
s midőn mindën vad ëgybegyűjtetik,
s midőn mindën tengër kiöntetik,
s midőn mindën lélëk összeköttetik,
s midőn az elevenën elásott gyermëk kérdëztetik,
melly bűn az, mellyért öletik,
s midőn a regestrom kiteríttetik,
s midőn az ég elvétetik,
s midőn a Tűz mëgeleveníttetik,
s midőn a Paradicsom közelíttetik,
mëgtudja a lélëk, mit cselekëszik.

Nëm, esküszöm a visszatérülőkre,
az előrefutókra, az elrejtëzőkre,
és mikor besötétëdik, az éji időre,
és mikor mëgvirrad, a rëggeli időre,
ím ez nemës küldöttnek szava,
kinek ereje van annál, akié a királyi szék, és hatalma,
engëdelmeskëdnek neki, méltó bizodalomra,
társatok pedig nëm gonosz lelkëk mëgszállottja,

mert ím őt a tiszta láthatáron látta vala,
s abban, ami elrejtetëtt, nëm kétës az ő szava,
s ez nëm a mëgkövezendő Sátán szava,
hova mëntëk, hova?

Más-é ez, mint tanítás terëmtëtt lényëk számukra,
annak, ki akar térni igaz útra,
nëm akarnák azt, csak ha akarja Isten, terëmtëtt lényëk Ura.


A SZÉP DAL VI.
Paul Verlaine



Fénylik a fákon
A holdvilág,
Át mindën ágon
S lugason át
Ëgy hang mëgyën...

Ó kedvesëm.

Tükör-tavacska,
Csillog a mély,
A fűz alakja,
Hol sír a szél,
Milyen fekete...

Álmodj, ideje.

Órjási, gyëngéd
Nyugalmat ad
És terëget szét
A boltozat,
Csillag remëg...

E përc remëk.


XXIX. SZONETT
William Shakespeare



Midőn sors s embër kegyéből kiesve
Száműzésëm magamban siratom,
S kiáltok hasztalan süket egekre,
Nézëm magam, s végzetëm átkozom,

Irigylëm, hogy másnak dúsabb reménye,
Ennek alakja, barátja amannak,
Van, hogy tudása, s hogy hatalma kéne,
Legkevésbé örülnék, mim van, annak;

De hogy magam már majdnëm mëgvetëm,
Rád gondolok véletlen s (mint a durva
Földről pacsirta száll föl rëggelën)
Dalom fölér a mënnyei kapukba.

Mert szép szerelmed olyan gazdag emlék,
Királyokkal cserélni bolond lënnék.


A VENDÉG ÉNEKE VII.
Gabriele D'Annunzio



Ó mily ragyogó a fogyó hold
sarlója sivár vizek árján,
ó hold, të ezüst, hogyan árad az álom
sarjúja derëngve lë ránk szeliden!

Rövid lihëgése a lombnak,
virágnak a sóhaja fák közt,
a tengërën árad; a hang, a kiáltás,
a dal së tör át, iszonyú ez a csönd.

Elnyomva gyönyör- s szerelëmtől
itt mind, aki él, aluszik...
Ó hold, të fogyó, hogyan árad az álom
sarjúja derëngve lë ránk szeliden!


16. DAL
C. Valerius Catullus

IV


Én szátokba verëm s a seggëtëkbe.
Hát Aurelius, azt hiszëd, köcsögkém,
s Furius, buzikám, ha versikéim
tán illetlenëk, én vagyok parázna?
Ëgy költő maga, hogyha tiszta, légyën
szemérmes; de a versnek ezt sosëm këll,
mert az szellemës és vidám csak úgy lësz
végül, hogyha parázna, csintalanka,
és fël tudja csigázni viszketőjét,
nëm kölyköknek -- e szőrösökre értëm,
kiknek vesszejüket lëhúzza súlya.
Aljas mód ti azért tenyészbikának
hisztëk, mert sokezërnyi csókot írok?
Én szátokba verëm s a seggëtëkbe.