Kedves verseim - saját fordításomban
61-70.

RÖVID TÖREDÉKËK
Sapphó

47. ...a gyomrom Erós, akár
hëgyëkën fadërékra csapó szelek, úgy veri.
48. Jöttél, mëgcselekëdted. Utánad epedtem én.
S üditëtted a vágy tüziben kiaszott szivem...
49. Régtől fogva kivántalak ëgykoron, Atthis, én...
Látva ëgy kicsi gyermëkët és alig is csinost...
50. Aki szép ugyanis, csak amennyire látszik, oly
szép, viszont aki jó, gyönyörű lësz azonnal az...
51. Mit tëgyek, habozom; nëm is ëgy akarat van itt...
52. Mëgérinteni nëm merëm én az eget. † Komor...


FEKETE FÉRFI
Szergej Alekszandrovics Jeszenyin

Pajtás, pajtás,
Nagy, nagy beteg vagyok én.
De magam së tudom bajomat, mi is ez.
Vagy a szél fütyüli
Lakatlan, üres mezején,
Vagy őszi avarként
Agyamat beteríti a szesz.

A fülem csattog fejemën, mint
Madárnak a szárnya.
Nyakában a lába,
Már nëm ragyog tele fénnyel.
Ëgy fekete férfi,
Fekete, fekete,
Ëgy fekete férfi
Települ mellém az ágyra,
Ëgy fekete férfi
Nëm hagy aludni az éjjel.

Ëgy fekete férfi
Rém-könyvben futtatja az ujját,
S dudorász orrhangja, mint
Papnak a holt fëlëtt,
Olvassa rëám
Valamilyen pökhendi iszákos éltét,
Szomorítja, gyötri a lelkëmet.
Ëgy fekete férfi,
Fekete, fekete!

"Halld csak, halld csak!
-- Mormogja nekëm --
A könyvben sok gyönyörü terv van
S eszme hozzája.
Ez a férfi élt
Ëgy olyan helyën:
A legalja martalóc
S szélhámos nép hazája.

Ott a decembëri hó
Tiszta pokolian,
Mëg a hóvihar is víg
Rokkáját hajtja.
Hát kalandor e férfi ugyan,
De csúcsminőség,
A legjava fajta.

Mert ëlëgáns volt,
Tetejébe költő,
Nëm nagy, igaz,
Na de virgonc volt ereje,
S ëgy akármilyen asszony,
Negyvenes éveit töltő,
Neki az volt a `rossz lëány'
Mëg a `kedvese, édëse'."

S így szólt: "A szërëncse
Mi más: ügyes ész s kezek.
Nyomorultak mindig is,
Mondják, az ügyetlen lelkëk.
Sëmmi az egész,
Gyötrelmeket
Idéznek el a hazug
Mëg a ferde tëttek.

Förgeteg, szél,
Mindënnapi fagy,
A nehéz csapások
S ha a bánat is éled,
Ha nevetsz látszatra, ha ëgyügyü vagy --
A világon a legmagasabb művészet.
Të fekete férfi!
Nëm merészelëd ezt të!
Hiszën të talán nëm
Búvár-hivatásnak élsz.
Mit nekëm élte
Ëgy botrányhős költőnek!
Jobb lësz, kérlek, ha másnak
Olvasgatsz és mesélsz.

A fekete férfi
Közelről guvasztja rám
A szëmét, amelyet belep
A kék szinü moslék,
Mintha rám mondaná, hogy
Tolvaj lënnék s zsivány,
Valakit pofátlan,
Pimaszul kirabolnék.
........................

Pajtás, pajtás,
Nagy, nagy beteg vagyok én.
De magam së tudom bajomat, mi is ez.
Vagy a szél fütyüli
Lakatlan, üres mezején,
Vagy őszi avarként
Agyamat beteríti a szesz.

Dermesztő az éj,
Nyugszik a néma kërësztút.
Së barát, së vendég,
A kisablaknál magam állok.
A lágy dara leple,
Mint mészpor, a róna fëlëtt fut.
S lovasok módjára a fák
Gyűlnek a kertbe minálunk.

Vészmadárnak
Éji szava sír valamerre.
Szórják a fa-lovasok
A paták dobaját szanaszét.
De a fekete újra
Ideűl a karszékëmre
Mëgemelve kalapját,
Hanyagul lëveti a zekét.

LHalld csak, halld csak! --
Hörög és arcomba mered,
Közelebb, mind
Közelebb ide dűl. --
Sosë láttam olyan csibészt,
Kit az álom
Ilyen ostobán és
Fölöslegësen kerül.

Ó, tëgyük fël, tévedtem!
Hisz a hold ma vakít.
Annak ugyan mi këll
Még, kit átitatott a szunya?
Tán a kövér combjával `ő'
Titkon mëgjelënik,
S mit olvasol neki,
Az a líra lëlankadt, satnya, tunya?

Oh, imádom a költőt!
Örömteli nép.
A szívnek oly ismert
História az, ami bennük él.
Ragyavert estis lëánynak
Hosszuhajú nyomorék
Nemi gerjedelëmben
Szétfolyva, világokat így mesél.

Már nëm tudom én, tán
Kalugában,
Vagy tán Rjazanyban,
Élt ëgy fiu ëgyszër
Ëgy faluban,
Csak ëgy parasztcsaládban,
Szőkehajú volt
Kék színü szëmëkkel.

És lëtt, ime, fëlnőtt.
Tetejébe költő,
Nëm nagy, igaz,
Na de virgonc volt ereje,
S ëgy akármilyen asszony,
Negyvenes éveit töltő,
Neki az volt a `rossz lëány'
Mëg a `kedvese, édëse'."

"Fekete férfi!
Vendég, kit utál
Mindënki -- tërólad
Ez a hír száll messzire."
Bőszülve, dühülve
Hajitom, s betalál
Pofájába botom,
Az orrtövire...
........................

...A hold mëgholt.
Virrad, s a kisablakba' kéklik.
Ó të éj!
Mi e dúlás, éj, e romok?
Cilindërben állok.
Nincs sënki, csak én itt,
Ëgyedül...
S a törött tükördarabok...


SIGNUM
Ludovici Tamási

Signato signo nescioquo
fuisse hanc terram pro loco
tuaeque curae sideri
tuique spiritum cibi
tui gaudium proelii
tuae uxoris libidini
tuique amoris nemori.



51. MADRIGÁL
Michelangelo Buonarroti

Jaj! jaj nekëm! mert napjaim futása
Elárult, s magam bárhogy is csodálom,
Ez tükrömet el nëm homályosítja.
Haj, ha az embërt őrült vágy uszítja,
Csak törtet, az elszállt időt së látja:
Öreg vagyok, ëgyszërcsak úgy találom;
S nëm ad tanácsot közeli halálom:
Së mëgbánás, së készenlét a végre.
Magamnak ellensége,
Haszontalan jajongok és nyögök;
Nincs kár nagyobb, mint az elfolyt idők.


AD FIDICINEM SENEM
Michaelis Vörösmarty

Canta, fidicen: datam bibisti
Mercedem, iners desine sedere,
Quid nutris curas aqua atque pane?
Vino debes vas durum replere.
Sic se semper saeculum hoc habebat,
Nunc algebat, nunc flammis calebat;
Canta, quamdiu quis canere,
Tum ut bacillo barbito utere.
Cor dolore, vino plena pocla,
Fidicen, canta cura remota.

Torreat sanguis tibi uti vertex,
In calva cerebrum contremiscat,
Ut cometa, sic flagrent ocelli,
Acrius procellâ chorda stridat,
Aspere, par grandinis cadentis:
Humanae est seges deleta gentis.
Canta, quamdiu quis canere,
Tum ut bacillo barbito utere.
Cor dolore, vino plena pocla,
Fidicen, canta cura remota.

Turbinis tonantis disce cantum,
Ut gemit, rugit, plorat, fremit, flet,
Arbores vellit navesque frangit,
Homines, feras in morte miscet;
Ardet bellum nunc per universa,
Salvatoris in busto ossa versa.
Canta, quamdiu quis canere,
Tum ut bacillo barbito utere.
Cor dolore, vino plena pocla,
Fidicen, canta cura remota.

Num quis voce suspirat repressa,
Num quid impetu eiulat, flet diro,
Quis quatit caeli convexa pugno,
Quae molae singultant Tartaro imo,
Corne fractum, audaces spes, cadentes
Angeli, arma victa, insanae mentes?
Canta, quamdiu quis canere,
Tum ut bacillo barbito utere.
Cor dolore, vino plena pocla,
Fidicen, canta cura remota.

Tamquam in deserto audiremus flentem
Rebellem rursus hominem acriter,
Fustem fraternam caedem ferentem,
Primi orbi sermones busto super,
Alae vulturis Iovis clangores,
Aeternos Promethei dolores.
Canta, quamdiu quis canere,
Tum ut bacillo barbito utere.
Cor dolore, vino plena pocla,
Fidicen, canta cura remota.

Haec misella terra, haec stella caeca
Iure acerbo ipsius concoquetur,
Culpae, tabis, visuum furore
In procellae igni purificetur,
Advenito denique arca Noë
Cum incluso mundo recentiore.
Canta, quamdiu quis canere,
Tum ut bacillo barbito utere.
Cor dolore, vino plena pocla,
Fidicen, canta cura remota.

Canta -- vel minus: iam parce chordis;
Olim erunt fasti dies, furores
Languescent pericli, perque bella
Exsangues cadent dissensiones.
Rursus ardenti tunc corde canta,
Etiam deis laetitiam da.
Tunc intende chordas denique,
Fronti nubilae solem inice,
Corde vino gaudii referto
Canta, curae mundi ne memento.


I. KÖNYV 38. ÓDA
Q. Horatius Flaccus

Én utálom, szolga, a përzsa pompát,
hársfaháncsból font koszorú së tetszik,
kár kutatnod, merre, hol is maradt még
kései rózsa.

Hát në szëdj többet sima vadvirágnál
gondosan, kérlek: nekëd is, ki töltesz,
jó a vadvirág, nekëm is, borozván
sűrü lugasban.


ËGY ICARUS SIRALMA
Charles Baudelaire

Akik utcanőket ölelnek,
Nyugodtak, vígak, jóllakottak;
De nekëm -- amelyre fonódtak,
Eltörte karjaim a fëlleg.

Sok páratlan csillag között,
Mely az ég legmélyén világlik,
Csak a napok emléke látszik
Elepedt szëmeim előtt.

Hiába akartam az űrnek
Mëgmérni végét s közepét;
Nëm-tudom-milyen tűz szëmét
Érzëm, s szárnyaim összetörnek.

Szerelmével éget a Szépség,
S magasztos ëlégtételëm
Së lësz, hogy hordaná nevem,
Amely koporsóm lësz, a mélység.

VANNAK PERSZE...
Hugo von Hoffmansthal

Vannak persze, kik lënn mélybe vesznek,
Hol hajók nehéz evezői járnak,
Mások fënn a kormányrúdnál élnek,
Járatosak madár s csillag honában.

Vannak, kik csak elnehezült tagokkal
Fekszenek, a lét gyökerébe kuszáltan,
Mások trónja előkészítve,
Körbe' Sibyllák és királynők,
Így ülnek, mint otthonukban,
Könnyed fejjel, könnyü kézzel.

Ámde mindën életről vetődik
Ëgy árnyék a másik életére,
És a könnyű úgy kötődik
Súlyoshoz, mint földhöz, éghëz:

Teljesen elfelejtëtt embërëknek
Fáradtságát nëm tudom szëmëmről,
Sëm rémült lelkëmről eltörölni
Messzi csillagoknak néma hulltát.

Az enyém mellett sürög sok más sors,
Összevissza játszik vélük az élet,
S több az én részem, mint életëmnek
Keskëny lángja, szűk hangú nótája.


ÍR A SZÉL
Gabriele D'Annunzio

A homok engëd, ír belé a szélnek
szárnytolla; és a fehér fövenyën
mind e betűk az ő nyelvén beszélnek.

S mindën jegyëcske, a nap elnyugodván,
mindën hullámfodor lágy árny lëszën,
akár szëmöldök árnya drága orcán.

S szétárad így az órjás, száraz arcra,
mosolygásod a tengër mosta partra.


HA SOSËM HÍVSZ TÖBBÉ
Rabindranath Tagore

Ha léptëm nëm nyomódik többé
itt az út porába,
és a komp már nélkülem kel át,
utólszor adtam és
utólszor vëttem,
ha a hajnali út a piacra
s hazatérés szürkületkor
véget ért,
mi van, ha të nëm emlékszël rám,
ha sosëm hívsz többé,
fëlnézve a csillagokig.

Ha a por lepi
muzsikámnak a húrjait,
folyondár kúszik
küszöbömre,
ha a kertëm is barát-ruhába bújt,
készül a pusztaságba,
s hínár lepi cisztërnám vizét,
mi van, ha të nëm emlékszël rám,
ha sosëm hívsz többé,
fëlnézve a csillagokig.

A zene nëm némul el
az élet furulyáján,
görögnek az órák
szüntelen csobogva.
A komp tele lësz azokkal,
amiként ma is,
akik átkelnek.
A csorda legel,
a bojtár játszik a rétën.
És mi van, ha të nëm emlékszël rám,
ha sosëm hívsz többé,
fëlnézve a csillagokig.

Ki mondja,
hogy akkor rëggel nëm lëszëk többé?
Játszom majd
mindën élők játékát,
majd új neveim
s új karom lësz, szerelëmbe fonni,
mert öröktől vagyok
s míg a nap süt, élëk örökkön.
Mi van, mondd, ha të nëm emlékszël rám,
ha sosëm hívsz többé,
fëlnézve a csillagokig?